Rossz nélkül nincs jó

Ahogy én látom a világot:)

Miért mentél messze? Miért tűntél el? Miért jelentél meg? Miért nem jelentél meg? Miért fájtál? Miért nem bántottál? Miért mérgeztél? Miért nem gondoltál? Miért hívogattál? Miért settenkedtél? Miért súgtál? Miért leheltél? Miért nyögtél? Miért kiáltottál? Miért voltál passzív? Miért voltál határozatlan? Miért voltál szikla szilárd? Miért voltál unalmas? Miért voltál változatos? Miért voltál fiatal? Miért voltál vén? Miért voltál szeleburdi? Miért voltál messze? Miért voltál közel? Miért bíztam? Miért biztattál? Miért voltál lusta? Miért voltál buta? Miért voltál narancssárga? Miért voltál vörös? Miért voltál barna? Miért voltál szőke? Miért voltál naprakész? Miért voltál befolyásolható? Miért voltál hanyag? Miért voltál gyönyörű? Miért csábítottál? Miért taszítottál? Miért voltál meg annyiszor? Miért voltál csak annyiszor? Miért voltál prűd? Miért nem voltál prűd? Miért ígértél? Miért tiltakoztál? Miért hurcoltál? Miért tüntettél? Miért akartad? nem tudom. TE! Miért voltál?

Nem sok alkalommal szoktam konkrétat írni ide, most mégis kivételt teszek. Összefoglalom 2011 fontos eseményeit!

Január: Az új év érkezését Kolozsváron ünnepeltem, egy általam ismeretlen társaságban, egy általam nagyon szeretett lány oldalán. Megint hősszerelmes volt a gyermek. Megint eltévedt valahol útközben. Szép január volt. Nagyon szép. Szerettem elkezdeni a nagy remények évét. Az életem minden területe a legnagyobb összhangban várta 2011-et. És eljött...

Február: Lejárt életem utolsó előtti alapképzős vizsgaidőszaka. Megcsináltam a lehetetlent. Örvendtem és egyre jobban éreztem nem lesz gond abban amit szeretek. Tartottam néhány képzést és a turisztika szakágban is elkezdtem mozogni a barátaimmal. Még nem tudtam, hol fogok élni de jól éreztem magam az akkori kolozsvári életemben.

Március: Budapesten tartózkodtam az ELTE ÁJK miniszteri ösztöndíjasaként. Nagyszerű egy hónap volt. Szerettem/szeretem Budapestet. Bár akárcsak Kolozsvárt,  Budapestet is tranzitvárosnak tartom.  Jó ott élni, de egy életet leélni nem lehet. Sikeres egy hónap volt. Egy számomra kivételes barátommal sokat találkoztam, a párommal csodálatos egy hetet töltöttünk kinn. Rengeteg tapasztalatra tettem szert, megírtam az államvizsgám első részeit, sokat tartózkodtam  az Országgyűlési könyvtárban. Ekkor kezdtem el rendszeresen újságot írni.

 

Tüneményes tündértánc. Tündér magad, tündér lánc. Kezdem hinni az eddig hihetetlent. Kezdem élni az élhetetlent:)

Nem létezel, nem érkezel, nem vagy. A szűkségszerű rávetítés mezején túl, hajszálba kapaszkodó pipacsmaradék vagy. Semmi. Parányság. Kétségbe esett szuszogás, ökörnyál. Leháncsolt fadarab, gúzsba kötött nemlétezés. Keresselek?. Nem. Már nem. Most nem. Ma nem. Áspis.

Semmidben ég a semmim. Zajodban már nem létezik a fény. Az illatod egy öblítő, nem több csak egy flakon maradéka. Nem varázs. Pénzen vettelek. Megöleltelek. Kasban hoztalak haza. Fabadkát sem érsz. Árvalány haj. Kukoricapehely. Radnótit hozott az este, kerítéseket. Most csak nekem. Ekcógákat és Pilinszkys ne féljeket. S valahol ottmaradtál a kitalálások soraiban, messze. Két fantáziám között a determinált x.

Csapkodó hullám, piros ribizliben tapod a nyáj. Abban is kerestelek. Szabadulj tőlem. Magamban a magad igaza. A Teséged fájdalmával törődök bele. Mindenbe. Nem létezel. Halmozottan hátrányos helyzeted kivetülése vagyok. Vagy. Te vagy. Te nem vagy. Bújócskázzunk, bújj bújj zöld ág. Csak nem. Mert nem lehet.

Ha leszel szólj. Nem hiszlek el. De síromig szeretni fogom tekintetedben az igazat.

Keresem a legszebb magyar mesét. Mit tudtok ajánlani? (Ha megtalálom ígérem jó célra használom)

Egy olvasónak üzenem, semmi nem tart soká,

Se nyár, se tél, se utazás...

Se kép, se hang, se a képtelen hallgatás.

 

 

Hogy miért?

Gyűlőllek létezésedért,

Átkozott nap mint nap,

Becézésedért,

Levegődért,

Kezedért,

Szemedért,

Énedért,

Magamért,

Álmokért,

Vágyakért.

Semmiért...- halmozottan - minden,

Minden szerencsétlenségem,

Ájultságom,

Kábultságom,

Erőtlenségem,

Fuldoklásom

és mindenért. Téged.

Én. Ma és mindőrőkké.

 

Semmi semmi...

Semmi?!

Semmi!

Seeeemii??

....semmi.

Semmi - semmi - semmi.

S E M M I,

S

E

M

M

I,

!!!

Értem? Érted.

Aggódom mindig,

magam, magam, magam,

Te vagy az alma,

magad, magad, magad.

Hogy hol s mikor,

talán, talán, talán,

És messze fú az őszi szél,

talán, talán, téged.

Ez így ennyi,

Széltében, hosszában,

Arány, Talan, Talán.

 

 

 

Egy szusszanásra abbamaradt,

zsezsgés nélkül fájdogál tovább,

beleveszett a hajnalokba,

csillag mosolyt hozott,

anna-didergést,

katalin napot,

ásót, kapát, papot,

fejfájást, rabot.

Pedig halott.

Vagyok.

Beléd haltam,

angyalom, angyalom.

 

 

 

Horgonnyal tépted ki,

Belőlem s belőled,

Kezemből kezedbe,

Szememből szemembe,

Az összekuszálódótt semmibe,

A hangot és a zajt.

Te, akkor, azt.

Esernyő és lámpa,

Köd és zúzmara,

Emlék és gödör.

In medias res.

Az úrfi cselleng. Valahol mélyen, egészen máshol, mint ahogy az tervei sugallták valaha. Találkozott sokakkal, beszélt a rengeteggel és semmi. Nem jutott tovább az úton. Áll az útkereszteződésben. Ott. Egyedül. Kezek nyúlnak felé, de a közeli újjakhoz nagy a távolság. Elveszett valami, elgurult a gyógyszer. És a legnagyobb csendben odalépett Sophie. Vagy valami tévképzete annak, aki egyszer volt az a lány. Csak áll és bámulja, magához öleli a ködöt és közben nagyon hangosan nyikorog az útjelző. Dönteni kell. Vihar előtti csend. Ott. Neki. Mert sokat ment, elszámolta magát, és a nagyhátizsákot vette fel. Majd a zord sziklák után találkozott az árnnyal. Sophieval. Újra vele. Csendben.

Neki is táskája volt, nem bírta egyedül. S az úrfi, mint gáláns gavallér, azt is felemelte. Vitte a hátán. Szaladt vele. Már-már az út végét látta, de a szíj, a táska belevágott a húsba. Nehéz lett. Nem képes cipelni a két ember hátizsákját. Vár, ül. Mazsolás kekszet majszol és sakkozik. Dönteni kell, a bástya előre mozdul. S mikor a táskákat nézi, hirtelen eltűnt a képzet. Újra cserbenhagyta a szellem. A mágia megtört. A varázs erőteljesen szivárog.

S a lány nem tart semmit. Szaladgál és elképzel képzeteket a képzeletéből. S néha vizet ad a tovább meneteléshez, de erőt nem tud kifejteni. Az úrfi nem kap levegőt. A víz csak éltet, nem erősít, nem vonz, nem taszít.

Én neki nincs hangulata, nincs szándéka és legkevésbé akarata vinni a sajátját. S ha rokkan is a másik, még úgyis ott van egy csomag. De legtöbbször kettő. S a tábla egyre jobban nyikorog. Egyre kevesebb az idő. Egyre borúsabb az ég.

Sophie a mások jókedvét választja, s egyedül engedi ballagni azt kivel sosem volt, csak mellette. S nem kíséri messze. Kényelmesebb a közel, finomabb a jó.

Az úrfi magába maradt terveiben, életében, kalandjaiban és legnagyobb terhének hordozásában. És nem tud dönteni. Kelet vagy Nyugat. Merre lépjen tovább. S legfőképp hányad magával.

Elhalt a téli gőz szaga,

hópelyhekben zilál a vihar.

Pirosra festett, feslett téli kép,

Makacs madár és kopasz almafa.

 

Ma haza utazom. Pihennem kell. Fontos. Együtt lesz a család. Rég volt utoljára együtt. Még a nyáron. Színes fényeket akarok és puha paplant. Ennyi. A net sem fontos. Pedig...  Kellemes Ünnepeket barátaim, idegenek és ismerősök. És Neked is!:)

A karácsony legszebb része a csend.

Előttem állt. Ott. Őszintén, csupaszon és ártatlan szemekkel. Valószínű a szíve és elméje is ártatlan volt. Nem bántott volna szándékosan soha. Mégis másképp, néha igen. De csak mert tébolyult gondolatvilágom - akkor épp - száguldozott. Ha kicsi volt, nagy kellett, a piros helyett fekete, lassú esetén gyors. Eltévedtem. Tévúton járok, néha-néha Én. Plágium, egyszer, kétszer, háromszor. Vége. Kezdődik.

Kiabáltam és toporzékoltam, nem tudtam egyetérteni. Megijedt, felkiáltott. Semmi nem jó, sem ma, sem holnap, sem holnapután. Soha semmi. Mert minden tökéletes, mert minden szép, mert minden olyan. Amilyen. Ilyen. Aztán nem békéltem meg semmivel, mindenben hiba, bosszú vágy, görcs uralkodott. Megakartam bosszulni egész elszúrt kucifántos életemet. Nem bántam meg. Nem fogadtam el. Elmaradt, és itt ragadt.

Semmin csúszott a mindenség keze, és a lepedő alatt megcsókolta a szemem. Néma harang a tóban. Látszik a harang nyelv, lódul, dobban. Csak semmi nem hallik. Tudom csak nem hallom, nézem csak nem látom. Messze repült madár csicsergés és alma. Érett piros alma. Ennyi.

Tovább száguld a nap zenéje, s violinkulccsal kezdődik a holnap slágere. Mert a néma fül csak kottából olvas.

Az élménytár kimerítve. A cseppek leperegnek az ablakon. Abbahagyta a gondolkodást. Az Úrfi tisztázni akarja magát Sophienál/val. Semmi nem emlékezteti az első csókra. Túl későn történt meg és túl értelmetlen volt. Egy fűzfa alatt, percbe zárva és a jegy már égette a zsebet. Mindig azt gondolta az Úrfi, hogy nincs elhamarkodott csók, nincs meggondolatlan ölelés. De van. Ez az volt. Semmi értelme nem volt a dolgok felhevítésének. Csak éveket adtak, gondolkodni. Fejben szűntelen gondolathullámokat. Két évig magyarázta magának a valóságot és a nyelvjátékot. Két év után rájött, hogy nem jött rá semmire. Úrfi éretlen az életre, nem ért összefüggéseket. Szabadságot akart s nem vette figyelembe, hogy a szabadság ára a korlát. Szívek szállodáját jártszott valami hősszerelemes ragaszkodással. Pedig minek? Az emlékének ruhafoszlányaiba merítetta a fejét. Gondolkodott. Száműzni készül Sophiet. A lélek kitöltését ellátó személytől szaladna. Nem tud. Nem akar. Akar. Nem sikerül. Sikerül, nem jó.

Majmolja a divatot és nem veszi észre, hogy távozik a világból. Számbaveszi lehetőségeit. Temeti a lányokat. Azokat kik életre keltették, kik az életet adták. Valamikor. Valakinek. Nincs újrakezdés - mormolja magában a jól bevált rögeszmét - semmilyen körülmények között. Jót akar. Sophiet akar, elfelejteni s szeretni. Szenved a felismeréstől, és ideálpesszimista lesz. Az Úrfi tudja, hogy a szenvedés jó, segít, fejleszt. Csak nem hiszi. Sarcolja magát. Aszkéta. Hobbyait unja, vágyait nem váltaná valóra, mert akkor fél, hogy felelős lesz az álmokért. Magán kívül helyezi személyét és fenn a plafonról figyeli gépelő újjait. Unalmas fazon - meggyöződése! Mégis fájdogál neki a lent ülő figura. Nem tud kieggyezni vele - sem Sophieval. Értelmetlen és magánakvaló figurák. Szeretleket kiáltana de nem hagyta el a szó száját évek óta. Már nem is tudja kimondani, elfelejtette a szavakat. Nem áll rá a szája. Tanít. Tanul.

Gondolkodik, lehajtja a fejét. Ott van minden. Átgondolja. Már-már belenyugszik, ebből nem lesz világmegváltás. Többé nem érhet a szája ahhoz a szájhoz amelyik felnötté tette. Messze repül az ürhajó. Más galaxisba számüzte önként magát. Az Úrfi más parancsot kapott. Ő nem tart vele. Gűgyög és habozik. Tétova. Elfelejti az örökké élőt. Ostorozza magában a sejteket. Most először érzi, hogy vannak visszafordíthatatlan események. A vitéz mindig úgy gondolta, hogy nincs megoldhatatlan probléma. Itt az első. Nem lehet megoldani, ha valaki kisurran az életünkből. Nem jöhet vissza. Száműzetés. Robinson Crusoe. És az Úrfi ezért nem szereti Pénteket sem. Pedig ő ott van. Minden Vasárnap.

Egy új élet kezdete, egy másik élet lezárását feltételezi. Feltérképezzük lehetőségeinket és várunk a csodára. Harcolnánk, heroikus hősők akarunk lenni. Pedig csak béltakarítást kell tartani. Hagyni sorvadni a hullát, éltetni a friss virágot. Ha Sophiék elrepülnek az Úrfi sem maradhat tétlen. Válaszreakciója egy mosoly, 24 óra gondolkodás, beletörödés és esély az új napnak. Az Úrfi mégiscsak felnött, mert érzése ellenére elfogad. A gyerek ösztönős, ami nem jó neki nem fogadja el. Mr. Ú. elfogad, pedig nem jó neki. Gyermekből felnött lett, megint, újra. Halmozottan!

S, hogy ismért megvolt a harc Sophieval, - Úrfi vs. Sophie (ezúttal 1:2) - ő hátradől s a diványon ellustulva belesuttogja a légy fülébe: kezdődjön a Szombat. És kezdődik...

Életem Sophival. 2010

A legnagyobb veszély a gondolat, hangzik el a nyilván már jól ismert filmben. Én két okból is igaznak tartom e mondatot. Nehéz az élet ha az ember folyamatosan gondolkodik, s nehéz akkor is ha egy gondolat a fejben megszületik. A közös mindebben az, hogy egyik sem kezelhető állapot. Adott, van! Nem szűnik meg semmi által.

És én sokat gondolkodtam. Én felébredtem és sehol nem volt a senki szigete. Semmi sem pazarolta a figyelmet. Rideg üvegszemek, moccanás a földön, csak a deszka nyikorgott, a papucs a helyén maradt. Nem ettem kukoricát a kézből, s a rántotta is hidegen esett nyakamba. Ma írtam, s a lapot megkapta a tulajdonosa, gödörben ásott kezekbe szorítva, szájába tömte a betűket. Mert van aki megeszi azt mit más megmond, csak zabálja az ákom bákom áradatot. S nem volt rajtam semmi, csak egy könyv és egy kalap. A könyv rozsdás, kényes lapokkal, a kalap selyem, melybe a legkisebb napfény is károkat okoz. A vaskosban durvultak a lapok, remegni kezdet egész testem, fejemen megingott a felhőfont kalap. Semmi. Sehol. Aztán minden-minden, cseppek és verejték, majd ismét piros pizsama és csendes csokoládé. Nem igaz a való, s a hitben csalódik a fanatikus. Megérint egy barack, jó érzés, elaltat. Felébredek, s ott - úgy mintha nem is, csak-csak - heverek az álmomban ébren. Szakadék kívánságok találkozását tenger választja el, mert a víz az úr. Mindig a víz az úr. Nem lehet megmondani a tengernek, csitulj. Nem lehet megmondani az ormoknak, közeledj. Nem lehet a lábbal taposott szilvának azt mondani, légy virág. A por, por marad, s könnyen fújja tova a szél. A viharsarokban átragadott gerezdek nem tartják a szemeket, bár a tő tudja faladatát. Mégis a szél veszi kezdetét mindennek. Ragadtam a falevelet, de a kicsi lapi csak némán visszanézett s legyintésemre, halkan szállt alá.

Mert mondtam, utálom a nagy kék keddeket, s a szombat délutánokat.

Nincs új a nap alatt.

Száraz lapi a könyvben,

ott van,

nyomtatva,

archíválva,

megkímélve,

elrejteve.

Mint Te,

csak máshol,

máshogy,

másnak,

s legfőképpen nem lapi.

“Szeretni valakit az több, mint egy erős érzés: az döntés, ítélet és ígéret.”
(Erich Fromm)